Korond (románul Corund)
Korond (románul Corund): erdélyi falu a mai Romániában, Hargita megyében. A Sóvidék legnevezetesebb települése, iparművészeti, idegenforgalmi és művelődési központja. Atyha, Kalonda, Pálpataka és Fenyőkút települések tartoznak hozzá.
Korond nagyközség, a Küküllő dombvidék, és a Hargita hegyvonulatnak a nyugati lábánál elterülő fensík határán, a Firtos hegy aljában, a Korond vize mellett fekszik. Hargita megye közép-nyugati reszén terül el. A szűkebb tájegység neve Sóvidék, amely magába foglalja Korond és Parajd községeket, és Szováta várost.
1332-ben Kurnud alakban említik először a Pápai tizedjegyzékben. A hagyomány szerint a falu először a Korondi-hegyen a Szállás nevű határrészen feküdt. Temploma 1568-ban az unitáriusoké lett és csak 1720-ban adták vissza a katolikusoknak. 1910-ben 3752, túlnyomóan magyar lakosa volt. 1992-ben 5097 lakosából, 4629 magyar, 455 cigány, 13 román volt.A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Parajd járásához tartozott.
1831-ben a Firtos várához közeli Táborhelyen, a Keselyű-tető és Péter-hegy közötti kb. harminc lépés átmérőjű területen jelentős aranyérmelelet került elő. Az érmék a 7. századból valók, a bizánci császárok pénzei. Feltételezések szerint a Küküllő térségében ekkor avar központ létezett. Az avar közösségek 631-635 között fejlődtek, majd a szlávok elől a Nagy Alföldre húzódtak.
A középkori erdélyi település szerkezetének kialakulásában a templomnak volt meghatározó szerepe. A kereszténység terjedése a Kárpát-medencében a XIII. és XIV. századra esett, ekkor már egyházi iratokban megjelennek erdélyi települések nevei, templomok kezdtek épülni a meglévő kegyhelyekre, az olyan központokban, ahol az egyház úgy gondolta, hogy az ott élők morálját mindenképpen erősíteni kell, a kereskedelmi csomópontok, a nagyobb vásáros települések a vándorló barátoknak adtak otthont. Az akkor felépített kis fatemplomok a környék lakósságának a későbbiekben, a tatár vagy még később a török időkben, fontos védhelyeket jelentettek, s egyben gócponttá is váltak. Nemcsak stratégiailag jelentősek ezek az építmények, hanem ezekben zajlott minden, a település életében jelentősebb esemény.
Udvarhelyszéken a XIII. században az adóösszeírás 37 egyházat említ, amelyek között több sóvidéki is megjelenik, s a milkovi püspökséghez, s azon belül a telegdi főesperességhez tartozott. 1344-től I. Lajos rendeletétől az erdélyi magyarok az erdélyi püspök alá kerülnek. Az élénk kereskedelem nemcsak az árut hozta-vitte, hanem új tanokat is. 1559-ben Marosvásárhelyen menesztették a katolikus lelkészt, helyette beiktatták az első reformált lelkipásztort.
Az új tan prédikátorai Erdély szerte nyerték meg maguk számára hívőket. 1625-ben Bethlen Gábor megengedi az atyhai híveknek, hogy elváljanak a korondi unitárius templomtól, külön papot tartsanak, külön templomuk legyen, de megjegyzi, hogy falujuk a korondi megyéhez tartozzon. Később innen szervezik a korondi eklézsiát, s építenek fel egy templomot 1726-ban.
Az unitáriusok az országúttól keletre levő dombon emeltek egy templomot, s bár az adatok szerint csak 1720-ban, az épület alaprajza, a gótikus ajtókeretek arra engednek következtetni, hogy valójában egy régebbi épületet újítottak fel. Az említett években kevés volt annak a valószínűsége, hogy spontán alkalmazzanak gótikus formákat, és inkább elképzelhető az, hogy egy már meglévő, régebbi templom és kápolna lenne az eredeti építmény. Ahogy a korok változnak, és a vallások száma is növekszik, a templom szerepe mindig egy összetartó tényező maradt.
Erdély vallástörténetében a sokat emlegetett türelmi határozatot abban az időben hozták meg a rendek, amikor a kontinens sorsát a különböző felekezetek ideológiájának köntösébe bújt nagyhatalmi koncepciók határozták meg. Az egyház reformálását hozó XVI. század viharai az erdélyi térségbe már erőtlenebbül jutottak el, talán letisztultabbá váltak, s ha a rendet nyilvánvalóan meg is osztották, az ellentétek az amúgy szétzilált országban nem ezek mentén bontakoztak ki.
A török dominanciája, az erdélyi közjog bizonytalansága az egyház szerepének kevesebb teret engedett, s itt az egyik vagy másik valláshoz való pártolás főként az illető politikai hovatartozásától függött. A János Zsigmond ideje alatt terjedő unitárius vallás követői a Nyikó és a Gagy völgyében teljesen meg tudtak gyökerezni, Korondon még igen, de a további falvakban már nem. A Sóvidéken ez a falu az, ahol még unitáriusok vannak. A reformált egyház hívői azonban hamarosan a katolikus egyház keretén belül is meginduló reform-mozgalmat szorgalmazó Jézus Szíve társaság tagjaival kellett szembenézzenek.
A politikailag ingatag fejedelemség ebben az időben nem engedhetett meg magának semmilyen olyan erőt, ami aránytalanul növelte volna a császári befolyást, s így az egyetlen olyan utat választotta, amit az életképes fennmaradásáért meghozhatott. A tordai országgyűlés határozatát, néhány évvel később megerősítik, s így a négy vallás követői és prédikátorai mindenhol szabadon gyakorolhatják hitüket. A XVIII. században Bécs befolyása és az osztrák adminisztráció jelenléte egyértelműen a rekatolizációnak kedvez. Erdély társadalmi berendezkedése, az önállóságért folyó másfél évszázadig tartó harc, azonban ekkora már egy olyan szinten megerősödött, hogy a központosításra törekvő udvar csak a totális bürokráciával, a kemény hadi fölénnyel tudja a rendeket kézben tartani. Korondon, császári rendeletre, római katolikus egyházat hoztak létre. A falu lakóinak kötelességük volt a katolikus papot eltartani. A falvak társadalmi rendjét erőszakos rendeletekkel bontották meg. Korondon a katolikus és az unitárius hívők közösen használták a templomot, míg át nem költöztek egy Árpád-kori kápolnából felújított templomba. A hívők száma azonban jelentősen csökkent, a korondi unitáriusok száma a század közepére mintegy harmincra csökkent. A reformokkal kísérletező császár a század végére, még ha egyes rendeletei még alkalmazhatatlannak bizonyultak is erdélyi viszonylatban, türelmi rendeletével elérte, hogy a korondi unitárius gyülekezet újból megerősödött. Az egyház az európai nemzetiségi mozgalmakra élénken reagált, az anyanyelvi oktatás jelentőségét elismerve, bevezette iskoláiban a magyar nyelv tanítását.
A katolikus gyülekezet időközben megerősödve, alapítványt hozott létre, felújította előbb a haranglábat, majd később a tizenkilencedik és huszadik század a templomot is. Jellemző módon, a szecesszió korszakában nem a kor irányzatának megfelelően, hanem egy hagyományosnak tekintett, román-gót stílusban építtette újjá a templomot.
A középkori települések abban az időben szórtabbak voltak, többnyire nem a völgyek alja, az ártéri területek voltak lakottak, hanem az ennél magasabb térszínek. A gazdálkodást többnyire az állattenyésztés jelentette, bár a magánbirtoknak, mint általában az kelet-erdélyi térségben, a társadalmi strukturálódásban igen nagy szerepe volt.
Korond község fejlődésében, gazdasági szerkezetének kialakulásában a természeti adottságai mellett a társadalmi viszonyok jelentették a meghatározó tényezőt. A kevés megművelhető terület, a kiterjedt, állattartásra alkalmas legelők, kaszálók határozták meg a birtokok nagyságát, és az ezzel járó társadalmi differenciálódást. Korondon, mint az egész Sóvidéken a magántulajdon, a saját ház és föld képezte a legnagyobb értéket. Mivel a mezőgazdasági termékskála egyoldalú volt, és csak a zord körülményeket elviselő növényekre terjedt ki, a havasi állattartással járó életforma, a nyári szállások benépesülése, a magasabb térszíneken kialakuló tanyarendszer kialakulásához vezetett, a kiterjedt legelőkön marhát, birkát tartottak. A hó elolvadása után hajtották fel, s költöztek ki ezekre a nyári szállásokra. Ez az életforma határozta meg az egész székely birtoklási rendszert, vagy legalábbis a közös föld birtoklásának meglétén alapult. Ilyen jellegű települések a Korondhoz tartozó Pálpataka, és Fenyőkút, vagy a mára már csak egy házból álló Békástanya. A falvakat tanorokkal kerítették körbe, s az ezeken kívül eső területeken gazdálkodtak. Mivel a község természetföldrajzi viszonyai nem tették lehetővé az élelmiszernövények kiterjedt termesztését, a lakosok az állattenyésztés mellett a házi használatra elkészített eszközeikkel voltak kénytelenek kereskedést űzni. Erre különben azért is alkalmas volt a település, mert a Sóvidékről, Parajdról Korondon át szállították Udvarhelyre a sót, így természetes, hogy a korondiak hamar belekapcsolódtak a térség kereskedelmébe.
A Korond-patakának völgyében található agyagból készített edények készítése általánossá vált. A későbbiekben, amikor a kereskedelmi kapcsolatok kiterjedtek a román fejedelemségekre is, a korondi szekerezés egy speciális életformává vált. Az intenzív kereskedés nemcsak egy mellékfoglalkozást jelentett a falu lakóinak, hanem a kézműves foglalkozás alapjait is lefektette. A község fejlődésében a kézműves foglalkozások és a szekeres kereskedelem mellett a sós források jelentettek egy jelentős faktort, ugyanis ezek vizét használták fel az élelmiszerek tartósításához. Azonban a felhasználást a kor viszonyainak megfelelően korlátozták, bizonyos kiváltságokhoz kötötték.
Erdély szempontjából a köztes európai helyzet hatása valójában a mohácsi kudarc után jelentkezett. A nyugati orientáltság a XVI. században egy politikailag megosztó tényezővé vált, s a hagyományos kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok fejlődésének ívét megtörte. A közjogi állapotokat meghatározó paktumok súlya a belpolitikában jelentkező széthúzó erők függvényében alakult. Az erdélyi gazdasági struktúra megszilárdulását, a közjogi helyzet tisztázását valószínűleg a XVI. századi instabil politika is gátolhatta 1554-ben a székely társadalmi rendet osztotta meg a medgyesi országgyűlésen hozott törvény, aminek értelmében már csak a lófők és a primorok élvezték az adómentességet, a gyalogokra a katonáskodás mellett már az adófizetés is hárult.
Mint mindig, most is, amikor a királyi érdekek az állami monopólium kialakítására és megőrzésére irányultak, érthető, hogy a székelyek szabadságát jelentő kiváltságok miért zsugorodtak egyre jobban. Azonban a kettős politikát űző fejedelmek nemcsak hogy mindkét hatalmat egyszerre próbálták kiszolgálni, hanem az erdélyi viszonyokban is határozottan csak a saját érdekeik érvényesítésére törekedtek, és úgy a rend, mint a köz érdekeit a lehetőségekhez képest mellőzték. Báthory Zsigmondnak, aki maga sem volt teljesen tisztában, milyen pozíciót tölt be, ingadozó politikája éppen annyit ért, mint a székelyeknek tett ígéret. Ígéretekben a későbbiekben sem volt hiány, hiszen mindenki, aki Erdély fejedelmi babérjaira pályázott, fűvel-fával kecsegtette a nemesi kiváltságaik visszaszerzésében reménykedő székelyeket, de ezek nyilvánvalóan maradandónak nem bizonyultak. Összevetve a kialakuló európai kereskedelemmel és kézművesiparral, a az erdélyi gazdaság nélkülözte a fejlett városi polgári réteget.
A fejedelmek nagyra törő ambíciói csupán egyes harcok megnyerésére szorítkoztak, de sem a török adókat ésszerűen előteremteni nem voltak képesek, sem a Habsburgok felé történő lépésekkel az európai kereskedelembe bekapcsolódni nem tudtak. Az adó fedezésére a bányatermékek mellett a barommal való kereskedés szolgált. Az országgyűlés a sóbányák közül a tordait, a székit, a kolozsit és a vízaknait kötötte le a török adó céljára. Egyéb kiadásokra a bányák, a határvám, a fejedelmi dézsma és a jobbágyoktól szedett kapuadó szolgált. Ez az állapot leginkább Bethlen idején változott meg, amikor történtek konstruktív lépések a gazdaság stabilizálására. A portai kereskedelem hatása az egész fejedelemségben érződött. Annak ellenére, hogy a fejedelem igyekezett a legfontosabb ágazatokat centralizálni, a székely atyafiakkal a sóbányászat tekintetében kivételt tett, engedélyezte a só szabad használatát, és adómentességet adott. Ebben az időszakban Erdélyben az önellátásra való törekvés jellemzi a gazdálkodást. A székelység helyzete Apafi idején is némileg javulást mutatott. A sóvidéki falvakban megjelentek a kötélverők, kovácsok, a világítóeszközökre való igény is kialakította az ezeket előállító mestereket.
A székelyek szabad só joga azonban még így sem volt teljesen tisztázódott, s a kereskedelem mértékét mindenképpen a fejedelem határozta meg. Ez így történt később is a Rákócziak idején 1651-ig, amikor rendezték a jobbágyok és a szabadok jogait. Az monarchia intézkedései folytán létrehozott intézményrendszer hatása a legkisebb helyi szinten érezhetővé válik. A Gubernium elfogadja az udvar politikáját, a vármegyei vezetés azonban nagy vonalakban igyekszik megőrizni a régi közigazgatási formákat, ami állandó harcot jelent a Gubernium és a vármegyék kis- és középnemessége, illetve a bécsi udvar között. A gazdaság fejletlenségén, a központi szervezés hátrányán és az adópolitikán túl a térség társadalmi feszültségei is jelentkeznek. Az idegen hatalom megjelenése, a túltengő állami apparátus Erdélyben kiváltotta a görbe utakon való érvényesülésre való törekvést. A környéken megindult só csempészése annál inkább, mivel a hatalomváltozással járó drágulás konjunktúrát jelentett. Az osztrák gazdaságpolitika azonban az iránta lojálisabb tartományok iparát, termelését fejlesztette, részesítette előnyben, s akkor, amikor Európában a fejlett németalföldi, lombardiai, vagy akár angliai tartományok felé történő tendálás jelentett egyfajta biztonságos politikát, az erdélyi tartomány az osztrák diszkrimináció áldozataként keleti irányba keresett kapcsolatokat.
A kézműves ipar fejletlensége, a térség elmaradottsága igazából a kiegyezés korszakában jelentkezik. Az osztrák ipar olcsó termékei, a kereskedelmet korlátozó intézkedések, a feldolgozás kezdetleges formái és a közlekedési vonalak hiányosságai egy átfogóbb gazdasági szervezést követelnek. A kereskedelmi társaságok munkája ebben az időszakban kezdi az erdélyi kézműves ipar támogatását, fejlesztését. Ebben az időszakban indul a fürdő kiépítése, a korondi fazekasság átfogó fejlesztése.
